Nem volt ez mindig így, de nem is nyúlként kezdtem…
Vannak, akik ki tudják énekelni a holló csőréből a sajtot. És vannak, akik meg nem.
1991- 1999
A rendszerváltást követően mindenki kicsit megvadult. Valahogy mindenki egy csapásra akarta
megvalósítani, megszerezni mindazt, amiről csak álmodozott az „átkos” rendszer utolsó éveiben.
Talán attól tartva, hogy esetleg valahogy „visszacsinálódik ” ez az egész, talán attól tartva,
hogy nem jut elég a fazékból, ki tudja. Ki is alakult akkortájt az „újgazdagság” fogalma,
amihez susogó szabadidő ruha, aktatáska méretű mobiltelefon, lila zakó, bőrnyakkendő,
répanadrág és makkoscipő társult.
Színes világ volt, annyi bizos!
Alakítottunk egy céget és az első, az identitásunkat érintő marketing ötlet az volt, hogy mi maradjunk meg szürkének. Pontosabban fekete-fehérnek. Mivel azt láttam, hogy a versenytársaink nagy része valami érthetetlen, valódi előzmény nélküli, amerikás magabiztossággal viszonyul a reklámiparhoz, meg az ügyfelekhez, a többiek meg hátravetett sálas, állandóan lódenkabátos művészek voltak, vastag keretes szemüvegekkel, hát mi meg kialakítottunk egy szerény, tisztességes, vidéki tanítóbácsis stílust magunknak.
Az az igazság, hogy nem is nagyon volt másunk amit kialakíthattunk volna.
Közben megjelentek a közterületi hirdetési felületek, hirelen lett több száz rádió-, meg TV csatorna, a kiadók tengernyi sajtóterméket ontottak magukból, valamelyik országos TV-ben elindult egy „Frici a vállalkozó szellem” című motivációs szándékú TV-sorozat, különvált az ATL meg a BTL. Ilyenek.
Elég fullos kis kommunikációs dzsungel alakult ki ebben az évtizedben. Mindenki sikeres volt.
Mi eleve nagy cégeket céloztunk, és ezt nem kis szakmai büszkeséggel említem: tudtuk, hogy ezeknek a cégeknek a vezetői még a régi rendszerben szocializálódtak, és úgy sejtettük, hogy jobban fekszik náluk, egy olyan beszállító, aki kicsit alulról felfelé tekint rájuk, kellő alázattal és tisztelettel, mint azok az egyébként nagyszerű reklámszakemberek, akik hirtelen még magyarul is elfelejtettek és majd szétrepedtek a fene nagy multinacionális mivoltukban.
Persze, végül mégis nekik állt a zászló, mert ahogy a mi, hűségesen szolgált nagy megbízóinkat felvásárolták a nyugati multik, úgy cseréltek le bennünket a worldwide kommunikációs partnereikre. Szóval az ezredfordulóra ott álltunk egy szál megbízás nélkül, kétségbeesetten. Némi fogódzót jelentett, hogy addigra mindent megtanultunk a marketingről, amit csak lehetett.
2000- 2010
Fél évig egy megbízásunk se volt.
Így, amilyen gyorsan csak tudtunk átfókuszáltunk a KKV-kre, két okból.
Egyrészt magunk is azok voltunk, és épp átéltük mindazokat a gondokat, amiket ők is, érzetük a bőrünkön, mennyi energiát és pénzt emészt fel, ha téved az ember, és milyen szomorúság, düh és komplexus övezi a sikertelenségeket. Másrészt azért, mert tudtunk valamit, amit a kicsik a legcsekélyebb mértékben sem:
ISMERTÜK A LEHETSÉGES VÁSÁRLÓKAT!
Szerződéskötés a Szegedi Szabadtéri Játékok igazgatójával • Fotó Németh György
Mi a vállalkozói pályára lépésünk előtt filmesek voltunk. Temérdek dokumentumfilmet, riportot, és minden féle televíziós műfajú anyagot készítettünk.Ennek révén 81- 96 között, nem túlzok, vagy 10 000 emberrel beszélgettünk. Alkalmi hullaszállítótól Pallavicini Károly őrgrófig, veterán partizántól tsz párttitkárig, mindenféle emberrel. Hallgattuk a sorsukat, a vágyaikat, a céljaikat, a szerencsétlenségeiket és az ambícióikat. Hogy mi lenne, ami kifordítaná őket abból az életből, aminek a csúcsa a tengerpartos gigantposzter a nagyszobában, meg a három gyerek, és aminek mégse örülnek felhőtlenül. Hogy hogy élnek most és hova tartanak… Hogy mennyi pénz kéne az induláshoz… Hogy mik a preferenciáik… Hogy milyenek a családi, baráti kötődéseik…
Hogy miket akarnának vásárolni… Tudtuk, elmondták nekünk. Nekünk már csak az volt a dolgunk, hogy a gyártó / kereskedő megbízóinkat összehozzuk a célcsoportjaikkal. Bár ezek elég jól sikerültek, de el nem hiszitek, hányszor hallottuk, hogy „valami olyan kéne, hogy amikor meghallja azt, hogy „Rugós lábszelep fém szűrőkosárral”, akkor csapjon a homlokára és kiáltson fel, hogy „hát persze…!”. Komolyan mondom egy kűzdelem volt rávezetni a partnereket arra, hogyan is születik meg egy beszerzési-vásárlói döntés.
Van még ebben a történetben érdekesség, folytatom is hamarosan! Például az, hogy miért kezdtem el 2010-ben a szólókarrieremet?